Az éjjel, mint mindig Jaredről álmodtam. Nem csak a szívembe, de az álmaimba is belopta magát.
A tengerparton sétáltam, és szembe jött velem Jared. A szívem eszeveszett módon kezdettt verni, amint belenéztem a gyönyörű szemeibe. Halványan elmosolyodott amikor odaért elém. Aztán, mint derült égből villámcsapás ott termett egy lány és megcsókolta őt, ezzel apró darabokra zúzva a szívem.
Zihálva ültem fel az ágyamban. Akárhogyan próbáltam, sehogy nem tudtam kiverni ezeket a képeket a fejemből. Mivel elég korán volt még, elmentem lezuhanyozni, majd felöltöztem és gyorsan elindultam a suli felé. Beálltam az üres parkolóba, és bekapcsoltam a rádiót. Valami iszonyatosan romantikus szám ment ezért elkapcsoltam. Más napokon álmodoznék, hogy milyen lenne Jareddel összebújni, és táncolni, de ma valahogy katasztrofális kedvem van. Ez az álom mindent elrontott. Nem sokkal később, kezdtek megérkezni a többiek is, így már nem voltam egyedül, és próbáltam jobb arcot vágni az egész naphoz. Persze nem nagyon sikerült. Inkább lelomboztam másokat is. Az álomképek nem akartak eltűnni, nem hagyták, hogy más férkőzzön a fejembe.
Egyszer csak megláttam Jaredet, az oldalán egy lánnyal, amint vidáman nevetgélve jönnek be a kapun és ölelgetik egymást. Nem bírtam sokáig nézni őket, így inkább berohantam az iskolába. Páran elég furcsán néztek rám de nem érdekelt.
Aznap még csak köszönni sem köszöntem neki semmit. Tudom, hogy ő nem tett semmit, mégis rosszul esett látni. Bár nem úgy tűnt, mintha annyira zavarná a hallgatásom. Aznap elhatároztam, hogy véglegesen leteszek Jay-ről.
Aztán másnap nem jött iskolába. Majd sorra jöttek a napok, de egyiken se jött. Biztos beteg - gondoltam. Igaz, elhatároztam, hogy leteszek róla, mégis szörnyen hiányzott. A hétvége is alig akart eltelni. Percenként lestem az óramutatót, de nem mozdult semmit. Mintha minden ellenem lett volna- és talán így is volt. Gyönyörű idő volt, alkalmas lett volna egy kis kirándulásra, vagy fürdésre, de semmihez nem volt kedvem. Inkább magányba burkolóztam. Viszont még mindig úgy gondoltam, hogy leteszek Róla.
Jared szemszöge
Itt fekszek az ágyamon, és fogalmam nincs arról, hogy mit csináljak. Bár a gondolataim így is eléggé nyüzsögnek, szóval....
Farkas lettem. Én is. Annyira klassz! Én, vagyis mi vagyunk a jófiúk, akik védelmezik a népet. Erősebb lettem, magasabb, és egy csomó tök király dologgal jár együtt. Sokkal jobban látok hallok, gyorsabban futok, egyszóval kifejlettebbek lettek az érzékszerveim, és felerősödtek a képességeim. Sokkal jobb, hogy már én is benne vagyok a csapatban. És még a sulit is ellóghattam. van egy csomó érdekes dolog ebben a farkasosdiban. Itt van ez az impirting, vagy másképpen bevésődés. Ez az egyetlen amivel nem értek egyet. Minek? Csak megnehezíti az ember ( jelen esetben farkas) életét. csak nyűg. Különben is, ha szerelmes akarok lenni, akkor had döntsem el én, hogy kibe. Különben is mi a lényege? Faj fenntartás? Arra bárki jó. Nem tárgyként kezelem a lányokat, csak nem látom lényegét. Ezzel az egy dologgal nem értek egyet. De ez nem sokszor fordul elő a farkasokkal, szóval no para.
Soha nem voltam az a könnyen kiborítható fajta, szóval az önuralmammal minden oké. Én inkább az a pozitív ember vagyok aki mindenen nevet. Az éremnek mindig két oldala van... kivéve amikor nem.
Azt bántam leginkább amikor eljött a hétfő. Semmi kedvem nem volt az iskolához. Annyira unalmas, és felesleges. Ezt eddig is így gondoltam, de most még inkább.
Mivel nem laktam messze az iskolától, ezért általában gyalog jártam. Besétáltam az udvarra, és egy nagyobb csoport felé vettem az irányt, mivel a srácok még nem voltak itt így a " távolabbi" haverjaimhoz mentem. Én már csak így nevezem őket. Ők azok akikkel néha beszélek, de akkor is csak addig, amíg a fiúk ide nem érnek. Nem ronda dolog ez, inkább szép tőlem. Mindenkivel tartom a kapcsolatot, beszélek velük pár szót.
Amint feléjük mentem megpillantottam egy fekete hajú lányt, akit idáig szinte észre sem vettem. Most viszont el sem tudtam róla fordítani a szemem. A világ megszűnt létezni, csak őt láttam, amint édesen elmosolyodik. Többé már nem a gravitáció tartott a földön, hanem Ő.
Egyszerre annyi új érzés kavargott bennem, és mind annyira erős volt! Felém fordította az arcát, és belenézett a szemembe. Hihetetlen volt. Hihetetlen mert azok a nagy barna szemei elkápráztattak, és hihetetlen, mert azok a nagy barna szemek csak ridegséget tükröztek felém. Mintha darabokra tört volna a szívem. Majd hirtelen össze is forrt. De nem a szerelemtől, vagy a megkönnyebbüléstől. A dühtől, és a féltékenységtől.
Az iskola legjobb pasija állt meg mellette( a lányok szerint, szerintem egy szánalmas, nyálas kis ficsúr, akit legszívesebben felképelnék), karolta át a derekát, és ment el vele az iskoláig. Persze rá barátságosan nézett és egy puszit nyomott az arcára. Elemi erővel csapott le rám a düh, és ment végig az egész testemen. Tudtam, hogy nem a legjobb ötlet itt mindenki előtt átlényegülni, úgyhogy próbáltam megnyugodni-természetesen nem sok sikerrel, de legalább már nem remegtem annyira.
- Minden oké tesó?- jött oda mellém Jake- olyan furcsának tűnsz.
- Te nem láttad?- kérdeztem még mindig dühösen, az ajtó felé mutatva.
- Mit?- kérdezte értetlenül.
-Azt, hogy az a nyálas senkiházi, ölelgette össze- vissza Kimet. Amikor semmi joga nincs hozzá. Mit képzel magáról?!
- Óóó, haveer, téged is utol ért a bevésődés. Gratula haver!
- Kit érdekel? Kim azzal a... azzal a kis senkivel van együtt. Pedig nyilván való hogy egy kétszínű alak. De ha látnád, hogyan nézett rám Kim. Azok a hideg szemek...- beleborzongtam a pár perces emlékbe.
- Tudod te, hogy viselkedtél vele? Semminek nézted amióta csak világ a világ. Örült ha visszaköszöntél neki. Én nem tennék semmi meggondolatlan a helyedben.
- Jól van na apa...- majd fogtam magam és morgolódva bementem az osztályba, ahol már Kim is bent volt, egyedül ült a padunknál, és olvasott. Köszöntem neki, de még csak rám se nézett, és odadobott nekem egy "Heló"-t.
Egész nap a nyomában voltam, persze csak, hogy ne tűnjön fel neki. Legalábbis reméltem, hogy nem tűnt fel neki... Aztán amikor vége lett a sulinak, úgy döntöttem, hogy beszélek vele, vagyis megpróbálok beszélni vele. Erre a legjobb megoldásnak az tűnt, ha hazakísérem. Már egyedül sétált amikor odaléptem mellé.
- Szia Kim!- kezdtem bele teljesen idegesen, mivel Jake szavai nem voltak valami bíztatóak. Habár azt szokták mondani, hogy az igazság fáj.- Hazakísérhetlek?
Teljesen döbbenten nézett rám, majd csak a dühöt láttam feléledni a szemében, ami szinte a csontjaimig hatolt. Ha a szemeivel ölni tudna.....
- Kopj le Jared!- vetette oda nekem, majd újra elindult. Én meg csak letaglózva álltam mint egy idióta. Talán az is voltam. Elszúrtam az életet, anélkül, hogy tudtam volna mi az. Totális vesztesnek éreztem magam. De megfogadtam, hogy küzdök érte, amíg világ a világ. Bármilyen nehéz is lesz.
Bocsi, hogy rövid lett, és hogy későn jött, de azért reélem teccett :D Majd dobjatok meg pár komival:D
